Kialakulása

A díjugratás kialakulásának kezdete a 18. századra tehető. A ló ugrómozdulatát az ember akkor kezdte el először széles körben hasznosítani, amikor Nagy-Britanniában bekerítették a föltulajdonosok területeit. Így a földeken átmenő vadászatok és egyéb lovaglások természetes részévé vált az ugratás, mely később olimpiai szakággá nőtte ki magát.

Az első hivatalos megmérettetések arra irányultak, hogy ki tud magasabb, illetve szélesebb akadályokat ugratni. A korai magas- és távolugróversenyek adta lehetőségek kiaknázása után a hangsúly áttevődött arra, hogy egymás után több, minél nehezebb akadályt kelljen a lónak és a lovasnak leküzdeni. Amikor az akadályok magassága és szélessége már ezeken a versenyeken is elérte a lovak ugróképességének határát, akkor a díjugratás a technikai tudás irányába tolódott: hogyan tud reagálni a lovas, és hogyan alkalmazkodik a ló, ha különböző módon meglovagolandó és teljesítendő feladatok sűrűn követik egymást? A modern díjugratás fő kérdése ez, és aki komoly eredményekre vágyik, választ kell hogy találjon rá.

Értékelés

A díjugratás versenyszámainak palettája igen sokszínű, a komoly, kétfordulós nagydíjaktól kezdve egészen a játékos stafétaugratásig. A pályák teljesítésekor alapvetően a verőhibák és az elért időeredmény számít, különböző súlyozással.

Az úgynevezett A szabály szerinti számokban verőhibánként és ellenszegülésenként 4 hibapontot kap a lovas. Nemzeti versenyszámokban három, nemzetközi versenyeken két ellenszegülés után kizárás jár. Kizárás jár lóval való bukásért, valamint lóról való esésért is (ezalól csak a bajnokságok alkotnak kivételt). A pályák méterben lemért hosszúsága, valamint a kiírt iram (tempó) alapján a pályaépítő meghatározza az alapidőt, melynek túllépése esetén szintén hibapontokat kap a lovas.

A versenyszámot a legkevesebb hibaponttal végző, leggyorsabb lovas nyeri. Összevetéses számok esetén az alappályán azonos hibaponttal végzett legjobb lovasok rövidített pályán, időre, még egyszer összemérik tudásukat.

A másik elterjedt értékelés a C szabály szerinti, ún. vadászugratás. Itt a lovasok verőhibáit időbüntetéssé alakítják át, és a végén a legalacsonyabb időeredménnyel rendelkező lovas nyer.

A ló ugróló és lovasa

Az ugrólovak természetüktől fogva rendelkeznek az ugrás képességével és készségével, melyet a lovas a ló kiképzése során továbbfejleszt. A díjugrató-kiképzés a látszat ellenére nem elsősorban az akadályok leküzdésének gyakorlásáról szól. A lovasnak meg kell tanulnia úgy irányítania a lovát az akadályok között, hogy jó útvonalon, optimális iramban és ütemben, valamint megfelelő hosszúságú vágtaugrásokkal teljesítse a pályákat. Így elengedhetetlen, hogy az ugróló és lovasa legalább középkategóriás díjlovaskiképzést is kapjon. A jó ugróló tehát nemcsak magas akadályok leküzdésére képes, de megfelelő lovagolhatósággal is rendelkezik.

Az ugróló atletikus, arányos testalkattal, dőlt lapockákkal és közepesen hosszú háttal rendelkezik. Mindemellett a küllem másodlagos a teljesítményhez képest.

A lovasnak, a díjlovaglásnál már említett megfelelő segítségadás mellett „jó szemmel” is kell rendelkeznie. Képesnek kell lovával úgy odalovagolni az akadályhoz, hogy a ló megfelelő elugrási ponttól elugorva, az akadály felett optimális ívet leírva tudja leküzdeni a kívánt magasságot és szélességet. A lovasnak tehát tudatosan befolyásolnia kell a ló vágtaugrásainak hosszát. A jó ugrólovas kitűnő ütemérzékű, és simulékonyan tudja követni lovas mozgását a lovaspálya teljesítése során, az akadályok feletti lebegő fázisban is.

Az eredményes versenyző tudatosan, gondolkodva, tervszerűen lovagolja a pályán található különböző feladatokat.

Forrás: Erdélyi Magdolna: Lovak